Napszemes

Olyan régen voltam a balatonszemesi Latinovits Zoltán emlékkiállításon, hogy az akkor még egy másik kiállítás volt egy másik épületben. De most sem bánja az ember, hogy elmegy, még ha nem is különösebben gazdag az anyag, leginkább fényképek tablókon. Egyszer Vámos László helyett Vámos Miklóst írnak, de nem hiszem, hogy sokan fönnakadnának ezen. Látható a Kossuth-díj (1991-ből), és a napszemüveg, ami, feltehetően, az övé volt, mindenesetre ezt hordta az Alfa Rómeó és Júlia című filmben, és gondolom, szerette, vagy tudta, hogy jól áll, mert sokat hordja, még egy szilveszteri buliban is.

A tanulság a szokásos, színésznek nehéz múzeumot vagy kiállítást összeállítani, a színészet mozgás, hang, jelenlét, szerencsés, akinek legalább filmszalag örökíti meg a mozgását, hangját, ha már a jelenlétét nem lehet.

És mégis. Valamit érez az ember, ami a múzeumi belső zsibongáshoz hasonlít, talán ugyanaz, valami elégedetlenséget önmagával, hogy nem olyan, mint akit lát. Bár az, akit lát, milyen, azt nem tudja, csak hogy gyerekként ilyen, felnőttként ilyen, öregként… - nem is volt soha öreg. De ilyen, amikor nincs tekintete, távol van mindentől, a gyógyszerek vagy a betegség dolgozik benne.

Biztosan van racionális magyarázat, hogy ez nem is Latinovits, hanem mindaz, ami a nevéhez és az arcához járult, politika, legenda, letűnt (?) idő, amelyben a kultúrát és annak képviselőit úgy használták, ahogy tudták, a botrány a tiétek,a siker közös. Jönni fog egy szebb kor, amelyben Latinovits Zoltán nem lesz nyugtalanító jelenség, csak színész, akit mások töltenek meg tartalommal. Nem mondhatnám, hogy várom.