Amíg a Záray-Vámosi házaspár Orsó utcai házát nézegettem a rózsadombi (idegen)vezetésen, eszembe jutott, hogy hiszen én a házaspár egyik felét ismerem. Hogy pontosabb legyek, egyáltalán nem ismerem, de egyszer beszéltem telefonon Záray Mártával. Azt hiszem, gimnazista voltam, amikor megszólalt a telefon, Záray Márta vagyok. Nem esett ki a kagyló a kezemből, tudtam, hogy a szüleim előző nap találkoztak vele, ha nem tudtam volna, akkor ő elmesélte, és hogy szeretne nekik küldeni a lemezeikből, csak nem tudja, mi az, ami már megvan nekünk.

Hát, ugye, mit lehet erre válaszolni. Azt nyilván nem, hogy egyik sem, meg hogy fogalmam sincs, bár ez volt a valós helyzet, mármint az egyik sem. Nem valami kultúrfölényeskedésből, apámtól nem álltak távol azok a dalok, amelyeket Zárayék is énekeltek, legfeljebb ő még más szöveggel ismerte azokat. A Ghostriders In The Sky című számot például apám is énekelgette, azzal a kezdősorral, hogy „A diósgyőri nagykohónál láttalak meg én”. Ma sem tudom, hogy ez vajon a saját elmeszüleménye volt-e, vagy valóban létezett egy ilyen magyar szöveg.

Szóval ott álltam, a kagylóval a fülemen, mentőötletként az jutott eszembe, hogy „a legutóbbi lemez biztosan megvan”, Záray Márta talán észre sem vette, hogy mellébeszélek, vagy ha igen, akkor nem foglalkozott vele, mondta, hogy rendben van, akkor küld valami korábbit, dedikálva. És csacsogott, elképesztően kedves volt, közvetlen és lehengerlő, és az azért akkor is világos volt, hogy ő tényleg ilyen, ez nem valami hivatalos csevej, közönségbarát közvetlenség, és akkor az ember teljes zenefogyasztói öntudatával megbocsátotta a Homokórát meg a horgászós számot, de még a Gyöngyhalászt is. Nem szabad megismerkedni másokkal, mert az ember rögtön megszereti őket.