Nemrég ismételték a tévében a pécsi Traviatát, szabadtéri előadást, Plácido Domingo főszereplésével. Mert hát ez ellen nincs mit tenni, nem is kell, ha ő is ott van egy előadásban, akkor ő lesz a főszereplő, a többiek az ő árnyékában hűsölnek vagy az ő ágaira kapaszkodnak föl, hogy láthatóak legyenek. Így van már néhány évtizede, volt ideje és nekünk is volt időnk megszokni. De most, a tévében nézve, közelképeken, még most is meglep az, ami mindig meglep: Domingo nem szokik meg semmit. Nem kellene, hogy belevesse magát egy pécsi Traviatába, elég volna, ha bejönne, eltéblábolna, az áriára koncentrálna. Azért voltunk ott, hogy elmondhassuk, még egyszer az életben láttuk őt. Ő meg a szerepre koncentrál, próbálja igazzá és érthetővé tenni az amúgy nem épp rokonszenves színpadi figura privát igazságát.

Százezer szúnyog között, Pécsett.Huszonhét évvel a milliárdok által nézett római háromtenor-koncert után. 

Nincs királyi út, nincs tökéletes pálya, vagy csak tökéletes pálya van, de akkor is személyre szabott. Van, akit azért csodálunk, mert volt ereje csak a hangjának megfelelő szerepeket énekelni, és akkor visszavonulni, amikor még ereje teljében van. Domingót meg azért, mert volt ereje ingoványra lépni, neki az opera nem szerepeket jelent, hanem műfajt, tenor, karmester, rendező, bariton, tudja, hogy minden este meg kell majd küzdenie az elfogadásért, hiszen nem bariton, csak magasság nélküli tenor, tudja, hogy ezt fogják mondani (akkor is mondták, amikor tenor volt), és megy előre, rendületlenül. Mintha azt is tudná, nem attól királyi az út, mert úgy hívják. Hanem mert király jár rajta.