Mindig azt érzem, hogy a magyar zenei életnek két mostoha hangszergyermeke van. Lehet, hogy több is, de kettő biztosan: az orgona és a gitár. Mindkettőnek eljött ugyan valami megmentőszerűsége, akik érdekessé tudták tenni a hangszert és magukat, az említett hangszerek esetében Varnus Xaver és Benkő Dániel, de különböző okokból nem történt meg az áttörés, ahogy ők eltűntek a koncertéletből, úgy a hangszerük átmeneti ismertségének is vége lett.

Én szerencsés voltam, magától Xavértól kaptam egy körülbelül tízlemezes orgonista gyorstalpalót, hogy mégis tudjam, kik voltak, kik vannak. Gitárból már nem voltam ennyire szerencsés, körülbelül annyira vagyok tájékozatlan, mint az átlagos koncertre járó. Na jó, csak akkor, ha az átlagos koncertre járó tudja, ki volt Julian Bream.

Lemezművészként már régen visszavonult, valamikor a kilencvenes évek közepén kijelentette, hogy mindent fölvett már, amit akart. Ennek ugyan ellene mond, hogy továbbra is rendelt gitárműveket a kortársakról, így inkább a bölcs belátást lehet érzékelni: jobb már nem leszek, és saját magammal nem szeretnék vetélkedni. A hagyatéka óriási, ahogy a munka is az volt, hogy Spanyolországon kívül is legyen becsülete a gitárnak, hogy legyen angol gitár- és lantélet. Amikor ő kezdte, még zongoristaként kellett felvételizni a konzervatóriumba, mert nem volt még rendszeres felsőfokú gitároktatás.

Mikor ő végezte (augusztus 14-én) más gondjai vannak az angol zenei életnek, de azt nem lehet mondani, hogy nincsenek gitárművészek. A különbséghez kellett ő, ezzel a Glenn Gould-i megjelenéssel, egyedi, ma már túlhaladottnak vagy mindig is tévesnek mondott technikával, és a csodálatos zenei kommunikációs képességével, ami talán ezen a felvételen is látszik: az emberek elhallgatnak, odafordulnak, tudják, hogy történik valami. Ő meg vágja az arcokat, vagyis pont ez a lényeg, nem vágja, csak az arca és a pillantása elváltozik. A klasszikus humor: nem tudom, mit kapott, de én is azt kérem, amit ő.