Nem fogadtam meg, de valamikor elhatároztam, hogy egyvalamiről soha nem fogok írni: a közönség köhögéséről. Egyrészt azért, mert úgyis nehéz jó közönségnek lenni, ne súlyosbítsuk még saját helyzetünket azzal, hogy szidjuk magunkat. Ha egy koncerten ezer ember ül, akkor valakinek biztosan kell köhögnie, az a csoda, hogy nincs minden hangverseny agyon- és szétköhögve, vannak ihletett pillanatok, amelyek nem csak az előadót, de a hallgatót is hatásuk alá vonják, legalább egy visszafojtott lélegzet erejéig. Meg aztán fölösleges úgy tenni, mintha a köhögés valami magyar átok volna, akkora tuskó vagyunk, hogy elköhögjük a világot. Láttam Salzburgban, hogyan csóválja a fejét Alfred Brendel, midőn a légcsövi huzat egyszerre kezdte el irritálni a hallgatóság több tagját is. Nem öröm, de ez van, aki nem bírja, hallgasson házimuzsikát. Otthon meg a telefon szól. Ja, igaz, az a hangversenyen is.

De ha a köhögésről nem beszélünk, a köhögés hiányáról mégis szabad. Több Fesztiválzenekar-koncert volt a hétvégén, kötelező maszkviseléssel, és sokkal-sokkal kevesebb köhögéssel. A zene alatt szinte egyáltalán nem köszörült senki, és a tételek között is sokkal mérsékeltebben. Nem volt elköhögve még a Dal a Földről vége sem, pedig az igazi, nagy elhalkulás, ülő kacsa a köhögőknek. Nem tudom, hogy mi az oka, a maszk miatt talán tisztább levegőt lélegzünk be. Vagy csak a megvetéstől való félelem: köhögsz, és idejössz? Meg akarsz fertőzni másokat?

Most már csak azt kell eldönteni, mit utálunk jobban. A maszkot vagy a köhögést?