Erősen közepes (közepesen erős) az Erkel Színházban a Salome, ami nem is annyira rossz eredmény, figyelembe véve a figyelembe veendőket. Például azt, hogy a rendező, Rátóti Zoltán először próbálkozik operával. Nem rontja el nagyon, körülbelül az történik, ami szokott, legfeljebb nem lehet mindig követni a finom munkát, talán mert az nincs is, hogy miért Jochanaan az erősebb, vagy hogy egy konkrét pillanatot mondjak: miért nem mer hozzáérni Salome. Mi az erő benne, az undor ereje, vagy a vágy fölismerése és elutasítása. De rendben van, nincs idő, nem volt idő, még főpróbát sem tudtak tartani. Ez főleg zeneileg hiányzik, azt egyáltalán nem éreztem, hogy ez egy ív, tényleg egy felvonás, nem a gyakorlatban, hanem az átéltekben, tenortól tenorig, onnét, hogy "mily szép Salome hercegnő ma éjjel”, odáig, hogy „öljék meg ezt a nőt”.

A nő vendégművész, Sera Gösch, nem a Richard Strauss által elképzelt vonalon (Izolda hang egy tizenhat éves lány testében), nagyon nem drámai szoprán, de a hangja felső tartománya elég jól átviszi a zenekart. Középen ugyanez a hang eljelentéktelenedik, lent meg nincs is, de tudjuk: nincs ideális Salome.  Hogy miért kell akkor játszani, az másik és nehezebb kérdés.

Mindenesetre az Erkelben mintha azért játszanák, mert kitalálták ezt a Heródes palotája dolgot, hogy díszletben rekonstruálják Heródes Antipász machaerusi palotáját, ami egyszerű átverésnek tűnik. A történelmi Heródesnek igazán kevés köze van Oscar Wilde hőséhez vagy Richard Strauss zenéjéhez, amiről ők beszélnek, az a 19.-20. század fordulójára érvényes érzések, borzalmak, hisztéria és szexualitás, ezt visszavinni az ókorba körülbelül annyira értelmes dolog, mint az Aidát eljátszani a piramisok alatt. Ámbár biztosan annak is vannak, voltak, lesznek nézői.

Marad a régi probléma: az Opera óriási erőkkel, anyagi befektetésekkel, harsánysággal és ravaszkodásokkal hirdeti a… mit is? Ezt? Miért?