Edison-rajongás

Az is érdekes dolog, hogyan változott Edison megítélése az évtizedek során. Tegnap valaki fejemre olvasta a Neoton Família dalát, köszönjük, Mr. Edison, a hang felvételét. Akkor volt százéves a hangfelvétel, amikor ezt a dalt írták, és innét jutottunk el oda, hogy Edison a legnagyobb szellemi kizsákmányolók közé tartozott, aki ellopta a mások találmányát vagy ötletét, és mind a sajátjaként szabadalmaztatta, ejnye, ejnye.

Nem erről akartam elmélkedni, hanem az örvendetes tény fölött, hogy az állam megvásárolja Kocsis Zoltán budafoki házát, és Kocsis emlékház lesz belőle. Még teljes alakos szobor is készül hozzá, kíváncsi vagyok, ki és hogyan készíti el, milyen pózt talál majd Kocsisra jellemzőnek. Sokat kínlódtak az utóbbi időkben a fővárosi zenész szobrokkal, és nem mondhatnám, hogy nagyon lelkesítő volna a Solti vagy a Cseh Tamás emlékmű.

De az igazán érdekes mégis az, hogy Kocsis Zoltán, nem becsülve le a zeneszerzői és hangszerelői munkáját, elsősorban mégis előadóművész volt, óriási személyisége ellenére is alázatos előadó, aki mindig a szerző akaratát követte, és inkább vállalta az állandó fintorgást a gyors tempók miatt, semmint hogy eltérjen a metronómszámoktól vagy, ha volt, a szerző által készített felvételektől, legyen az Chopin, Rachmaninov, Beethoven, Csajkovszkij vagy Ravel. Nem azt mondom, hogy zenei előadóknak nem szokás emléktáblát avatni, vagy utcákat elnevezni róluk, de megesik, hogy az utókor aztán nem tudja, kire is gondoljon, amikor azt olvassa, hogy Thomán István utca. Ennek a helyzetnek vetett véget a fonográf, a hang- és képrögzítés, hogy velünk maradhat a múlt, és a ma született báránynak is lesz Kocsis-élménye, úgyhogy akár ő volt, akár más: köszönjük, Mr. Edison.