Ma volna 85 éves Luciano Pavarotti, éppenséggel ez is lehetne alkalom a visszatekintésre, pályaösszegzésre, le van zárva, jobb nem lesz, nem mintha jobbnak kellene lenni. Végül is a hivatalos életének vagy a fele ezzel telt el, hogy versenyeznie kellett a régi önmagával, és hallgatni, hogy á, már nem olyan, mint egykor, hiába vette föl újra a Traviátát vagy a Rigolettót, mégis a régi lemezek maradtak meg etalonnak. Jó unalmas lehetett. Közben meg mégis eljátszotta, amit kellett, hogy ő Luciano Pavarotti, a kövér és jó kedélyű, a szakállas tenor, frakkban, kezében a kendővel.

Egyszer-kétszer majd erre is sort kerítünk, most valami rémesebb jutott reggel az eszembe, 1993 nagypéntek. A tévében ment a Verdi Requiem, Karajan vezényelt, Pavarotti még szakáll nélkül. Fenomenálisan énekel a felvételen, de nem is ez a meglepő, hanem hogy tényleg ezt néztük. Édesapámat többnyire a hideg rázta a klasszikus zenétől, különösen akkor, ha énekeltek, most meg egyébként is minden oka meglett volna az ingerültségre, húsvét után műtétre készültek, nem szörnyen súlyosra, de hatvan fölött már minden szörnyen súlyos. És csak feküdt a kanapén, és nézte a tévét, én is néztem, és örültem, hogy na, senki nem izél, hogy kapcsoljunk már el. Lement az adás, csönd volt, aztán apám azt mondta, ez nagyon szép előadás volt, ugye?  

Én meg ott ültem a fotelban, és rájöttem, hogy baj van, tényleg baj van. Baj lesz.

Azóta sem néztem újra, hátha úgy nem lesz baj.