Tudom, hogy már lelkendeztem David Hurwitzért, aki az interneten rangsorolja a lemezeket és zenészeket, és remélem, eléggé hangsúlyoztam, hogy nem az a jó benne, hogy rangsorol, nem is az, ahogy rangsorol, mert néha iszonyatosan idegesítő a fejhangon való visongás egy javakorabeli férfitől. De Hurwitz tényleg mindent ismer, vagy legalábbis sokkal több lemezt hallgatott a legtöbbünknél, így aztán tud újat mutatni. Még a régiek között is.

Mondjuk az öt legjobb Beethoven-zongoraverseny CD-t keresi, és akkor olyat húz elő, aminek én még a létezéséről sem tudtam. Valószínűleg tudnom kellett volna, de önállóan már régen nem jelent meg, belekerült mindenféle Fricsay-összesbe, ezzel már félig le is lőttem a poént. A c-moll zongoraversenyben Hurwitz ajánlata a Fricsay-vezényelte lemez, a szólista Fischer Annie. Rögtön elmondja, hogy zárjanak össze a stúdióban két neurotikus magyart, és csoda történik. Sajnos ezt aztán elmondja a Mozart-zongoraversenyeknél is, ahol Fricsay dirigál és Clara Haskil a szólista, aki viszont, mily sajnálatos, román volt.

Visszatérve a c-moll koncerthez: meghallgattam. Még azt se mondanám, hogy különösebben neurotikus felvétel volna. Azt végképp nem, hogy Fricsay vagy a zenekar nagyon feltűnően fenomenálisan muzsikálna. De Fischer Annie! Aki nem szerette a stúdiót, nem tudott közönség nélkül játszani, az örökkévalóságnak. Dehogynem tudott. Tényleg őrületes. Mindenben, de ha valamit mondani kell, akkor a futamaival. Hogy mennyire egyenletesek és hosszúak, hogy szinte fájnak, mert az ember a légzését hozzájuk igazítja, így viszont nem kap levegőt, csak sokára.

Persze, ez is lehet tanulság: az élethez elsősorban nem oxigénre van szükség.