Minden zene

A fejlődés szónak talán semmi értelme nincsen, de az biztos, hogy művészeti kérdésekben teljesen félrevezető. Még ha volna is valami előrefelé menetelés művészről művészre, ami, persze, azt a képtelenséget jelentené, hogy Beethoven jobb, mint Mozart, Mozart jobb, mint Bach, akkor is beleesnénk abba a csapdába, hogy a művészet történelmét is a győztesek írják, abból lesz a progresszív, akit a jövő, vagyis a jelen éppen kiindulópontnak tekinthet. A másik oldalról nézve viszont az ilyen elméleteknek legalább annyi haszna lehet, hogy a régmúltból föl-fölbukkan egy név, akit ősatyának lehet tekinteni, megfeledkezve arról, hogy minden ősatyának volt apja, ezen az úton is mehetnénk a végtelenségig hátrafelé, míg el nem érjük miü isemüköt, Adamut.

Mindenesetre az egyik lehetséges ősatya Josquin des Prez, akitől most jelent meg új lemez (a Stile Antico együttes énekel rajta), de akkor már elővettem a régi lemezeket is, hogy tényleg azon a nyelven beszél-e hozzánk, amit még értünk.

És tényleg. Nemcsak arról van szó, hogy a szövegből indul ki, és ezzel erős kapaszkodót is ad, hogy mit kellene, mit akarjunk átélni, hanem hogy a figura ismerős, a zeneszerző, aki csak akkor ír, ha akar, és nem akkor, amikor mondják neki, és akinek minden zenévé változik a gondolkodásában. Nem tudok most jobb példát mondani, mint a Ferrara hercegének, I. Ercolének írt miséje. Lehetne bármi a kiindulási alap, egy közismert dallam, vagy valami, amit ő talált ki korábban, és most erre húzza föl a misetételeket, de Josquin fogja a szöveget, a szavakat, és zenét lát beléjük. A szavak így hangzanak: Hercules dux Ferrariae. Josquin kiveszi belőlük a magánhangzókat. és a megfelelő magánhangzókkal járó szolmizációs hangokat illeszti hozzájuk: her-ből lesz re, cu-ból ut (ez volt régen a dó, de ez egy másik történet), ra-ból fá, ri-ből mi. A szavak kottává válnak, és kész is a mise.

Azért Josquin ezen még egy kicsit dolgozott.