Semmi hasznosat nem teszek napok óta, mert folyton Dumas-t olvasok, A három testőr folytatását, Húsz év múlva. Ha az a kérdés, hogy most panaszkodsz vagy dicsekszel, azt hiszem, dicsekszem. De nem ez a lényeg, hanem Jékely Zoltán, ő fordította a könyvet, tényleg csodálatosan, mert azt a nyelvezetet használja, amely nálunk a kalandregényekhez kapcsolódik: jókaiul beszél. De úgy beszéli ezt a nyelvet, hogy azért közérthető maradjon, a delnő szó például nem szerepel a könyvben, vagy eddig legalábbis nem szerepelt, viszont az, hogy „leend”, többször is előfordult már.

Aztán a 25. fejezetben váratlanul azt mondja Beaufort hercegről, hogy álbörtönőrét, Grimaud-t oly szépnek látta, mint Antoniust. Mint Antoniust? De hát ő igazán nem a szépségéről volt híres, részeges volt, kötekedő, szeretett verekedni és szerette Kleopátrát, de sehol nem írják, hogy különösebben szép lett volna. Nem lehet, hogy Jékely tévedett, Antoniust összetévesztette Antinousszal, Hadrianus császár fiúszeretőjével, aki még húsz éves sem volt, amikor belefulladt a Nílusba, és a fájdalomtól félőrült császár istenné nyilvánította és elárasztotta a birodalmat kedvese szobormásával? Nem is kérdés, róla van szó, Jékely tévedett.

Azért megnéztem az eredeti szöveget is, tényleg Antinoust említi az idősebb Dumas, csakhogy ott szó sincs szépségről, csupán az van a francia szövegben, hogy a herceg a hallgatag Grimaud-t valóságos Antinousnak látta. A szépséget már Jékely tette oda, magyarázatul az ifjúságnak vagy a félművelt felnőtteknek, ami arra utal, hogy ő pontosan tudta, miről és kiről van szó, csak aztán valaki a kiadóban gondosan kijavította, amit elírásnak vélt, helyet cserélt az o meg az i. Fölösleges tehát Jékely műveltsége miatt aggódni. Nem is aggódom miatta tovább.