Ha sikerre áhítozó zeneszerző volnék, valószínűleg mást sem csinálnék, mint csellódarabokat és -versenyműveket írnék, egyszerűen azért, mert itt a legnagyobb a hiány. Úgy értem, a koncertipar kitermelt egy adag csellistacsillagot, akiknek kevés a lehetőség a nagy szimfonikus zenekarral való közös játékra. Dvořák és Csajkovszkij, a Brahms kettősverseny, Sosztakovics, és ezzel körülbelül készen is volnánk. Mihály Andrást nyilván nem ez vezérelte 1953-ban, amikor megírta a Gordonkaversenyt, hanem inkább az, hogy ezt a hangszert ismerte a legjobban, ezen játszott, ezzel diplomázott. A többi szerencsés egybeesés.

Vagy talán nem csak szerencse, hogy az utóbbi tíz-tizenöt évben újra előkerül a mű, játszotta Várdai István és Somodari Péter, tegnap meg újra eljátszotta a Zeneakadémián Perényi Miklós, ami azért sokunk számára pecsét: érdemes. Tényleg az, még ha valamit folyton érez is az ember, valami birizgálja. Lehet-e ilyen zenét írni 1953-ban? Nyilván lehet, mert itt van, és mivel mi nem élünk 1953-ban, azt is mondhatjuk, hogy bár Mihály András nagyon erősen a közelmúltjából dolgozott, és miközben igazolta őt a távoli jövő (már Mihály András halála óta is eltelt huszonnyolc év) mintha épp a pillanatról, a saját jelenéről nem vett volna tudomást. 1953 nem volt épp idilli év, és lehet ugyan azt mondani, hogy miért ne zenével meneküljünk, vagy miért ne a zenébe meneküljünk, a napi szörnyűség hiányzik a darabból.

Miközben a Gordonkaverseny igazán jól megírt mű, amolyan „Bartók, ha élne”-alapon, hol a Zene szólal meg benne, hol még konkrétabb utalásként a cseleszta, az ember azt is tudja, hogy Bartók, ha élt volna, nem ezt írta volna. Amire nyilván teljesen helyes válasz az, hogy Mihály András meg ezt írta.