Gondolom, az természetes, hogy a hősök keverednek az emberben, mármint a képzelet hősei és azoknak megjelenítői. A gyerekek még azt mondják Bud Spencerre, hogy ott megy a Piedone, aztán egy idő múlva megtanuljuk, hogy szét kell választani a kettőt, Bud nem pofoz, Rizzo felügyelő meg nem ad interjút. Emlékszem még, amikor valaki úgy mesélte el a Lammermoori Lucia cselekményét, hogy és akkor a végén a Carreras énekel egy szép áriát, és utána szíven szúrja magát. Mindenesetre amikor először hallottam a Lee van Cleef című dalt, még nem tudtam, kiről is van szó, hogy ez egy létező színész nem pedig egy létező pisztolyhős a vadnyugatról. Nem láttam a Hé, barátom, itt van Sabata című filmet (azóta sem), csak ámulva hallgattam a szomszéd fiú élménybeszámolóját, hogy a pisztoly agyában van egy másik pisztoly, meg derékszögű a puska csöve, hogy a sarokról is lehessen lőni vele. Aztán jött a nyolcvanas évek elején a Műcsarnok című Cseh Tamás-lemez a Lee van Cleeffel, amelyben pont ezzel játszik Bereményi Géza, a színészt azonosítja a szerepével, Lee-t megölik, de hiába, csinos zakóban járja a világot. Ez is halhatatlanság.