Esti Ravelek

Két estét is Ravel G-dúr zongoraversenyével töltöttem, előbb Hamburgból volt közvetítés, Martha Argerich szólójával, tegnap meg a Zeneakadémián játszotta Ránki Dezső a darabot. Hamburgban sajnos a helyi szimfonikusok játszottak, vagy talán a karmester, Sylvain Cambreling volt a sajnos, még az is lehet, hogy csak a járvány sajnálkoztat, mert annyira messze ültek egymástól a muzsikusok, hogy az egésznek egyáltalán nem volt szimfonikus hatása. Mintha Argerichet is idegesítette volna az egész teszetoszaság, kicsit fejjel, kézzel, felsőtesttel beszállt a vezénylésbe, gyertek, gyertek velem. Nem mentek. Őt is, Ránkit hallgatva is arra gondolt az ember, hogy vajon mennyire kell bedőlni Ravelnek, úgy értem, annak, amit a saját zongoraversenyéről mondott, hogy nem a mélység izgatta, inkább a szórakoztatás, könnyedség, Mozart vagy Saint-Saëns stílusában. A mai hallgató már itt a szívéhez kap, mert nem érzi Mozartot és Saint-Saëns-t azonos nívónak – de már ebben sem biztos, hogy igazunk van. Hanem Ravelnek magát illetően vajon igaza van-e? Tényleg annyira könnyed a darab, amilyennek tervezte? Mert valóban megszólal ebben a darabban minden, még Gershwin is, akivel akkor már ismerték egymást. A híres történet szerint Gershwin zeneszerzés-órákat akart volna venni Raveltől, aki viszont teljesen el volt ragadtatva a tanítványává válni akaró komponistától, és végül kinyögte a zenetörténeti könyvek számára: „miért akarna másodosztályú Ravel lenni, ha már első osztályú Gershwin?”

Hogy még egy komponistát ideráncigáljak: Petrovics Emil, aki könyvet is írt Ravelről, egyszer azt nyilatkozta, hogy Ravelben az a legkülönösebb, hogy miközben vitathatatlanul nagy komponista, nélküle nem lehet a 20. század zenéjéről beszélni, mégsem volt semmilyen hatással az utókorra, a világ éppen olyan zenét írt volna Ravel nélkül, mint vele.

Lehet, hogy igaza volt. Szerintem Bartók nem írt volna ugyanolyan 3. zongoraversenyt, ha nem lett volna Ravel, de ezt bizonyítani nyilván bajos dolog volna.