Megint itt vagyunk, a minden évi kiboruláson, hogy kik kaptak és kik nem kaptak díjakat. Nem Kossuth-ra gondolok, az már régóta mindegy, leszámítva, persze, a díjazottakat, hanem a Grammyre. Ha valaki azt hinné, hogy egy díj halála az államiságában rejlik, mert mindenképpen beleszól a politika abba, hogy ki igen és ki nem, akkor nézze meg a Grammyt, és nyugodjon meg. Akkor sincs értelme, ha az állam távol tartja magát tőle. Néha elmondjuk, hogy Grammyben mi (mi?) vagyunk a legjobbak, Solti György élete során 74 jelölést kapott, és 31-szer haza is vihette a díjat, Aidával kezdett, és Mesterdalnokokkal zárt. De hová tesz az ember 31 arany gramofont a lakásban?

A Grammy legnagyobb baja a korrektség, hogy indítanak ezer kategóriát, hiszen egy kortárs keresztény dalokat bégető (előítélet!) legény nem versenyezhet Beyoncéval. Emiatt aztán már rögtön a díjak listája is érthetetlenné válik, van a Best Recordnak és a Best Albumnak járó szobor, mi lehet a különbség? Külön kap díjat a rap és a melodic rap, és amikor már a borítószövegeket is kitüntették, akkor jöhetnek csak a klasszikus zenei albumok. Ott is van külön opera, szimfonikus, kortárs, kórus, kamara, szóló, kortárs kompozíciós díj, sőt még compendium kategória is, akármi is legyen az.

A vicc persze az, hogy ha olyan nyer, akit nem szeret, vagy nem ismer az ember, akkor beszél a díjak haláláról. Ha véletlenül egyetért a díjazott művel vagy személlyel, akkor mégis azt mondja, hogy na, végre, már nagyon megérte. Ha az opera kategóriában Händel nyer és nem Gershwin, az én mesém is tovább tartott volna.