Friderikusz öregítős műsorának legutóbbi része úgy kezdődött, hogy a műsorvezető megjelent egy szóló erejéig a képernyőn, és a plasztikai műtétek helytelen voltáról beszélt. Megváltoztatják az arcot és a szemet, márpedig ezzel vagyunk leginkább azonosak, ezzel tudjuk kifejezni magunkat. Igaz, igaz. Nem biztos, hogy a legmegfelelőbb szájból hangzott el az igazság, könnyen felmordulhat valaki, hogy jaj, Sándor, mit magyaráz maga itt, azok a hajszálak a feje tetején nem maguktól nőttek ki, de az igaz, attól még lehet igaz. Mintha most az önelfogadás volna a kulcsszó, nyilván azért, hogy vigasztalják azokat, akik kevesebb testi előnnyel jönnek a világra. Régebben a szegényeket kellett nyugtatni, hogy a pénz nem boldogít, most már a csúnyákat is: a szépség sem boldogít.

De miért kellene feltétlenül elfogadnunk magunkat? Az el nem fogadás visz előre, hogy mást ne mondjak, ezért tanulunk, nem fogadjuk el magunkat a gyereklétben, meg akarjuk ismerni a világot, válaszolni szeretnénk a kérdésekre. De ha csak a testi dolgoknál maradunk: a betegesen elhízott embernek nem azt szokták mondani, hogy nem baj, fogadja el önmagát, hanem hogy fogyjon le, különben nem lesz kinek elfogadnia önmagát. Számomra is utálatos dolog a botox meg a ráncfelvarrás, de lehet, hogy csak korom gyermeke vagyok, semmiféle aggályom nincs akkor, ha valaki pótoltatja kiesett metszőfogát. Ha az ember nem Gobbi Hilda vagy Szentkuthy Miklós, akkor csak nyugodtan állíttassa helyre a hiányzó agyarakat, különben ápolatlannak fogják mondani.

Ha jól dolgoznak a plasztikusok, akkor egy-egy arcfeltámasztás épp olyan elfogadott lesz, mint ma a lábszőrtelenítés. Gumifejű, acéltestű emberek fognak összeesni és meghalni az utcán. Hát ennek meg mi baja van. Ó, már százkét éves volt.