Tényleg csak belenézni akartam, mi újság a Zeneakadémián, aha, aha, Ránki Dezső zongorázik. Csakhogy ezt nem lehet csinálni, ha elkezdi nézni az ember, akkor nem kapcsol el vagy ki, vagy közben nem nézi a postát, mert ez a lényeg, Ránki Dezső zongorázik. Mozart kicsinek mondott A-dúr zongoraversenye. Nem azért kicsi, mintha nem volna elég jelentékeny, csak van egy későbbi A-dúr is, és a zenében a később születettek a nagyobbak valamiért.

Mérsékelt hangszerelésű változat, nem játszanak oboák és kürtök, csak vonóskar, bocsánat, kedves Concerto Budapest, felőlem balalajkások is játszhatnának, ha Ránki Dezső zongorázik. Ha így zongorázik.

Az ember szívesen játssza, hogy belelát az előadó lelkébe, én se állok ellen a kísértésnek: lehetséges, hogy Ránkira felszabadítóan hat a virtuális közönség, nem bámulnak az arcába, nem köszörülnek torkot és nem tapsolnak. Akárhogyan is van, nincs bemelegítő szakasz a koncerten, egyből fent vagyunk a csúcson, úgy szól, hogy tegnap este biztosan sehol a világon nem játszottak így Mozartot, könnyű is, mély is, friss is, laza is, pontos is, lélegzik, él. Pörög, forog, és mégis halad, nincs benne semmi póz, még csak megrendülés sem. Kivételes szakasz az időben, de nem azzal van elfoglalva, hogy ez mennyire kivételes, hanem csak úgy megtörténik. Hú, remélem, nem túl zavaros.

Közben nézem Ránki kezét, látszik rajta a kor, hetvenéves kezek lesznek szeptemberben, de könnyűek, nézem az arcát és a hozzá tartozó reneszánsz-sassoon frizurát, a kornak és a kortalanságnak az egységét, az össze nem illés harmóniáját, állni látszik az idő. Bár a szekér szalad.