Üres Scalából üres Müpába

Ez egy ilyen fesztivál: ahelyett, hogy ott csápolnánk a Müpában, nézzük az üres Scalát, amely elküldi magát (nem élőben) az üres Müpának, és aztán a honlapról nézhetjük otthon. Nem panasz, inkább hála, és remény, hogy lesz ez még így se. Jaj, dehogy, lesz ez még jobb is.  

Valószínűleg a kedvünkért játssza el a Filarmonica della Scala a Bartók Román táncok közül az egyiket. Előtte Riccardo Chailly, a karmester, kevéssé értelmesen arról beszél, hogy mennyire fantasztikus zeneszerző Bartók, itt ez a népi dallam, és annyi színt hoz ki belőle, hogy blablabla. Kedves maestro, a hangszerelés nem Bartók munkája, még csak nem is olyan, mintha Bartóké volna, túl színes, túl szakmai, Bartók nem így csinálta volna. Attól még jó, de Weiner.

A koncert többi része évfordulós, ötven éve halt meg Stravinsky, a Scalában is erre emlékeznek két művével is. Az egyik természetesen a Sacre du printemps, a másik meglepőbb, A katona története, prózai részek nélkül, csak a zene. Nem az a zene, amiért az ember a Scalába menne, de nem élnek vissza helyzettel, szépen játszanak, az ütőhangszeres kiemelkedik, pedig nyilván ő a művészetét kevesebbet csillogtathatja a szokásos estéken. Már ha még szokásosnak lehet mondani, hogy egy operaházban operát játszanak.

A programot záró Sacre egyfelől csodálatos, annyira, hogy az ember reménykedik, hátha tényleg fölébred tőle ez a nyavalyás tavasz, másfelől nagyon lágy. Ez sem panasz, mégis vannak a Scalának saját hagyományai, a zenélésben a szép hangzás elsődleges szempont, de kétségkívül más, mint amihez szokva vagyunk, vagy amihez szokni szeretnénk, az embernek az az érzése, hogy ha így játszották volna a bemutatón is, akkor egy híres botránnyal rövidebb volna a zenetörténet. A barbárok és pogányok helyett a rendes embereké a világ. Vagy legalábbis az üres termek.