Üvegharmonika

Kényelmi szempontok. Ezt írja a Wikipédia, hogy kényelmi szempontok miatt nem használnak az operai gyakorlatban üvegharmonikát a Lammermoori Lucia őrülési jelenetében, helyette inkább fuvola szól.

Azért érdekes, mert a járvány utáni-alatti előadás a palermói Teatro Massimóban mintha mással sem foglalkozna, csak a kényelmi szempontokkal. Az énekesek jó messzire vannak egymástól, nem mintha így kevésbé volna veszélyes a foglalkozásuk, az előadás egésze „semiscenica”, félig szcenírozott, ami annyit tesz, hogy kevés a díszlet és a kellék, de azért be vannak öltözködve a szereplők. A kórus kottából énekel, de a kemény vonalas operarajongók valószínűleg kiegyeznének az ilyen előadásokkal: végre azt kapjuk, amiről szó van, nem kell azon gondolkodni, hogy mi újság az őrültek házában. Azon lehet csak vitatkozni, hogy helyes-e, ha Edgardo nem leszúrja, hanem agyonlövi magát. Azon már nehezebb, hogy Celso Albelo azért megpróbálhatná egy kicsit feljebb tartani a pisztolyt, mert értelmes ember nem a vastagbelét veszi célba, ha halni akar. Leszámítva azt az esetet, amikor még van egy kis énekelnivalója.

Poénkodnék szívesen a keményvonalas operistákon, csak az a baj, hogy ezzel az előadással én is tökéletesen ki vagyok békülve. A címszereplő Sarah Blanch pompásan beénekli a teret és a világot, eleve kicsit gyenge idegzetűnek ábrázolja Luciát, de eleve az is, aztán elborul, és az ember azon kapja magát, hogy végre olyan őrülési jelenetet hall, amit nem érez hosszúnak. Plusz megkapja még az üvegharmonikát is, amitől tényleg szebb lesz az ária. Szebb, és a hangszer huhogásától kísértetiesebb is. Celso Albelo elkészül az erejével az előadás végére, de addig egész jól veszi Pavarottira a figurát, kövér és szakállas, de a szíve Luciáért dobog. A karmester Abbado, nem az az Abbado, hanem az unokaöccse, Roberto, de magabiztosan irányítja a zenekart, és szól is minden és mindenki. Még kényelmi szempontból sem szívesen játszom a begyepesedett hülyét, de nekem ennyi elég.