Se hálátlannak, se szívtelennek nem szeretnék látszani, tudom, hogy nem ez a lényeg, amiről beszélni fogok. A Katona színészei felmondták két-három soronként Kosztolányi Halotti beszédét a járvány áldozataiért, ami szép is, helyes is, mondjuk, hogy célba ért az üzenet, köszönjük. De rögtön ezután jön ez a földhözragadt érzés és kérdés: miért nem tudnak ma a színészek, vagy legalábbis az egyik legmenőbb színház művészei verset mondani?

Azért fontos a ma, mert valahogy kétfelé szakad a színészi versmondás, és az ember reflexből azt mondaná, hogy bezzeg az öregek, a vers kezdetén Bezerédy és Szacsvay még tudják, hogy kell ezt csinálni, aztán Máté Gábor megint jó, de már egy másik iskola, úgy mond verset, mintha prózát mondana. A fiatalok meg úgy mondják, mintha felvételiznének, nem megy, de most még nem is kell mennie. Ha jobban odafigyel az ember, akkor persze kiderül, hogy nem rosszabbak ők sem, vagy az öregek sem jobbak, csak bennük legalább van valami elképzelés, hogy hogyan is kell ezt csinálni. Megrázva és megindulva, teljesen önmagunk hatása alá kerülve. Ennél akkor már a fiatalok önkéntelen elidegenülése is hitelesebb.

Nem fúnám meg idő előtt a végítélet harsonáját, de nem különös?