Négyszer is megpróbáltak merényletet elkövetni IV. Henrik ellen (ő az, akinek Párizs megért egy misét), lehet, hogy többször is, én négyről tudok. Az utolsó sikerült. De valamiért most nekem a második kísérlet jár a fejemben, amikor egy 19 éves fiú volt az elkövető. Az ember nem érti, mi baja lehet egy 19 éves legénynek a királlyal, de nem is vele volt baja, inkább magával, vagy az élettel. Jean Châtel homoszexuális volt, és amikor ezt gyónáskor megvallotta, a jezsuita atya elszörnyedt. Ez borzasztó bűn, tényleg borzasztó (bár vonzódni szerintem nem lehet bűn, szóval lehet, hogy többről is szó volt), egyetlen módon teheti ezt Châtel jóvá: ölje meg a királyt.

Mai füllel hallva egészen hihetetlen, nemcsak az, hogy gyilkolásra buzdít valakit a lelki atyja, de valahogy az arányokat sem érteni: kövess el egy sokkal súlyosabb bűnt, hogy megbocsássák a vonzódásodat. Vagy annál többet. Királytól függetlenül.

A büntetés nem volt független a királytól. A merénylet nem sikerült, a tőr megcsúszott a galléron, és csak a király egy foga és ajakáról néhány csepp bánta Châtel kétségbeesését, de ilyenkor nem fogat fogért az elv, Châtelnek előbb levágták a kezét, aztán fogókkal kínozták, forró ólommal locsolták a testét, végül négyfelé szakították négy nemes paripa közreműködésével.

Tulajdonképpen tanmesére gondoltam, hogy mennyire nem helyes megszégyeníteni a szokásostól eltérő szexuális irányultságú embertársainkat, de feltehetően ennél bonyolultabb a helyzet, túlságosan is utálták már a jezsuitákat, túl jól jött a merénylet, lehet, hogy az egésznek a fele sem igaz. Talán csak a negyede. Szegény Châtel egyik lába. A kiindulótétel azonban áll.