Szereti önt Brahms?

Ha én volnék Fischer Iván, akkor ezt a lemezt nem engedtem volna megjelenni. Pont olyan dokumentum, amilyet egy zenész nem szívesen hagy maga után, arról szól, hogy itt van a világ egyik legnagyobb szimfóniája (sokan vannak, ez igaz), és én nem tudok vele mit kezdeni, nem tudok hozzáírni a nagy egészhez, az interpretáció történetéhez egyetlen sort, szót, betűt sem. Reménytelenül vaskos és nehézkes, üres és bágyatag, az első tételt hivatalból kellene üldöznie valami Brahms-hatóságnak, a második a legszebb, a harmadik kong, a negyedik meg csak van, nem zár le semmit, hiszen nem történt semmi. Hogy lehet ez?  

Nyilván azért van, mert nem én vagyok Fischer Iván, de alaphelyzetben ez mégis pozitívum lehetne. Úgy értem, és igazán nem is csak gondolom, hanem tudom, hogy Fischer Iván kisujjában, de még a kis lába ujjában is több Brahms van, mint nekem az egész testemben. Akkor hogy lehet, hogy ő nem hallja, amit én?

Talán fordítva van: ő hallja, amit én nem. Aki ismer régi vágású hifistákat, vagy hi-end rajongókat, talán tudja, miről beszélek. Van ez a megszállott erősítő-lemezjátszó-hangfal-kábelbarát, aki órákat ül a készüléke előtt, elemzi, amit hall, hogy igen, itt egy kicsit mintha a klarinét élesebben szólna, mint amott, valamit át kellene még bikábelezni. Akinek egy idő után azt mondják, hogy figyelj, te már régen nem a zenét hallgatod, hanem a rendszert, nem a mű érdekel, hanem a lemezjátszó tűje.

Mintha itt is ez történne, mintha Fischer Ivánt nem Brahms érdekelné, hanem a Fesztiválzenekar, hogy kellően homogének-e a hegedűk, van-e tartása a mélyvonóknak, töretlen-e a dallam az oboán. Amúgy homogének, van tartásuk, töretlen. Csak az felejtődött el, hogy mindez mire is kell, hogy ez nem valami demólemez, hanem Brahms. Épp a 3. szimfónia.