Vale. Tudtam, hogy el fog jönni az utolsó mondat és az utolsó szó, esetünkben a kettő ugyanaz, az ember úgy kezd bele egy könyvbe, hogy reméli, be is fejezi, nem kell sarokba dobnia, hogy unja, és előbb ér véget a történet, mint az élet, de most mégis nehéz a szívem. Tudom, lehet rajta segíteni, el lehet újra olvasni a Don Quijotét, de eddig csak egy könyvvel voltam úgy, hogy behajtottam a harmadik kötetet, és fölnyitottam az elsőt, kezdtem elölről az egészet. Nem volt ugyanaz. Nem is fejeztem be másodszorra.

Nem így kezdődött. Úgy voltam vele, mint József Attila az ifjúságával, öröknek hittem. Meg nem is tetszett annyira, jó, most már befejezem, mondtam kényeskedve az első kötet közepén, szélmalomharc, fogadó, stb, jó ez, jó, de azért látszik az időközben eltelt négyszáz év. Aztán minden egyre jobb lett, Cervantes is belejött, nyilván nem függetlenül attól, hogy bepöccent, látta, hogy hamisítják a művét, valaki megjelentetett egy második kötetet. Erre ő is írt egy második kötetet, és folyton jelzi, hogy ez az igazi. Abban a hamisban Don Quijote elmegy Zaragozába, akkor az ő Don Quijotéja szándékosan nem megy Zaragozába, inkább Barcelona felé veszi az útját. És a végén szinte váratlan Don Quijote halála. Szinte, hiszen már az előszóban megmondja Cervantes, hogy meg kell halnia Don Quijoténak, hogy ne lehessen tovább hamisítani a történeteit (mintha a halál Sherlock Holmes-t annyira akadályozta volna a visszatérésben) de már csak harminc oldal volt hátra a könyvből, és még sehol semmi nyomasztás, betegség, gyengélkedés, az ember reménykedett, hogy talán Cervantes megfeledkezett az ígéretéről.

De hát nem. Mégis klasszikus.

Öröknek hittem. Aztán már napok óta rajtam volt a pánik, lassítottam az olvasást, legyen csak húsz oldal, úgy tovább tart. Tegnap mégis úgy keltem föl, hogy ma már vége lesz, ez ennyi volt, ami átjött belőle, az átjött. Nincs jobb dolog, mint klasszikusokat felnőtt fejjel olvasni. Vale.