A jó sorsom hozta elém tegnap ezt a videót. 1974, London, Oscar Peterson Trio, de akármilyen nagyszerű gitáros is Barney Kessel, akármennyire legendás saját jogon is a bonyolult nevű Niels-Henning Orsted Pedersen, azért felfoghatatlan csak Oscar Peterson, ahogy játszik, amit csicsázik a dallamon, ahogy a hangsúlyt ide-oda helyezi jobb és balkéz között, miközben, persze, mindkettő éppen elég hangsúlyos együtt is, tényleg hihetetlen az egész.

Mégis valami hihetőbb dolog is eszembe jutott róla, a Telesport régi főcíme. Sokáig keresgéltem azelőtt, hogy mi lehet ez a zene, valami legendát is olvastam róla, hogy kellett valami a főcímhez, és „a Szabó József öt perc alatt játszotta föl az egészet”, de ez így biztosan nem igaz, egyrészt mert a végén a fanfárt is oda kellett valahogy illeszteni, másrészt mert nem csak zongora van benne, de dob és gitár is.

Ami régebben alig megoldható feladat volt, annak a megfejtése most körülbelül három másodpercet vesz igénybe, a szám a Jimmy Dorsey’s Boogie, az előadó Winifred Atwell. Jól nyomja, ha nem is Peterson szinten, de hát ki nyomja Peterson szinten? Leszámítva Petersont.

Hanem ki az a Winifred Atwell? Tényleg nő?

Tényleg az, ráadásul trinidadi. Gyógyszerésznek készült, csak keresetkiegészítésként zongorázott, viszont elég nagy sikerrel. Trinidad után Amerikában tanult, aztán Londonba költözött, és meglehetősen szép ívű karriert futott, rendszeresen fellépett a tévében. A pályáját végül Ausztráliában fejezte be, ott is halt meg, ott van eltemetve. A boogie-woogie meg a ragtime nyilván nem a halhatatlansághoz vezető út, de furcsa módon van egy generáció Magyarországon (ha mond valamit ez a szó), amelynek tagjai mind emlékeznek Atwell zongorahangjára. Mindjárt jön Szőnyi János vagy Vitár Róbert, és azt mondja, Atalanta-Cagliari nulla-nulla, iksz.