Olyan szerencsés voltam fiatalon, hogy édesapám gyakran járt külföldre, és mindig hozott ajándékot, így aztán sokszor észre se vettem, hogy nekem van az, amire mások vágynak. Piros címkés farmerdzsekim meg svájci bicskám. Még szerencsésebb voltam, amikor édes jó apám egy idő, és hosszas-hosszas kérlelés után hajlandó volt értelmes dolgok helyett lemezt is hozni. Föl kellett írni a pontos címet, aztán vagy azt hozta, vagy sem, de nagyot soha nem tévedett, mondjuk a Bach-zongoraversenyek helyett elhozta a Wohltemperiertes első kötetét, de azért Glenn Gould volt az is. Egyszer aztán elmesélte, hogy ha júniusban megjelenik Baselben, az Au Concert-ben, az eladók már üdvözlik. Emlékszik rám? Persze, maga az az ember, aki minden évben eljön, megvesz két szuper lemezt, és már rohan is el.

Én ugyan meglehetős szenvedélyes lemezvásárló voltam, de ilyen sikert, hogy emlékezzenek rám a külföldi lemezboltban, soha nem értem el. Egyszer kaptam eladói elismerést, amikor Paolo Conte CD-k után érdeklődtem, az eladó azt mondta, hogy hát, nem sok külföldi érdeklődik Paolo Conte iránt.  

Azért furcsa, mert Paolo Conte egy eszelősen nagy slágert is írt, az Azzurrót. Nálunk Aradszky László énekelte, Vándor Kálmán fordításában, és az ember elcsodálkozhatott az olasz nyelv tömörségén: egyetlen szóval ki tudták fejezni azt, hogy „mindig kék fenn az ég”. Amúgy a szöveg körülbelül ugyanaz, már hogy itt a nyár, de nem lehetünk együtt, igaz, az olasz fiú a háztetők fölött elhúzó repülőt hallja, a magyar fiúnak meg csak a gyorsvonat jutott. Conte eredetileg csupán a zenét írta, Adriano Celentano volt az énekes, de aztán a szerző is dalra fakadt, és milyen jól tette: Celentano unott géphangja helyett igazi kétségbeesés került a dalba.

Tavaly ünnepelték a dal születésének ötvenedik évfordulóját, ami, szerencsére nem azt jelenti, hogy mindez már történelem, Paolo Conte aktív, koncertezik, ma este épp Monte Carlóban. Azt már nem érem el.