Töri a fejét az ember, hogy mi is a jó város, az, amelyik mindig ugyanaz, vagy az, amelyik folyton változik. Hol ez, hol az. Akár Budapest, aki még mindig keresgéli magát, mikor volt még utoljára önmaga. Velence, ahová beépíthetnek akármit, azért mégis ugyanaz marad, mint a 17. században. Párizst viszont nem lehet öt percre magára hagyni, mert mindjárt történik valami. Valami szörnyű, leég a Notre-Dame. Vagy valami jó. Jön egy Michel Laclotte nevű művészettörténész, és levezényli, hogy a használaton kívüli Orsay pályaudvarból múzeum legyen. De ez csak a bemelegítő meccs volt, gondolom, senkinek nem volt igazi kifogása sem a múzeum, sem a pályaudvar megőrzése ellen, a Musée d’Orsay népszerű lett, az óra előtt minden hülye turista lefényképezi magát.

Természetesen Michel Laclotte volt az Orsay első igazgatója, de nem maradt sokáig a székben – vagányabb tervei voltak. A Louvre. Ahol minden évben növekedett a látogatószám, pedig már az akkori állapotok szerint sem volt képes befogadni a rengeteg vendéget. Vagy szét kell dobni a gyűjteményt, vagy meg kell teremteni a mai múzeumot, föld alá vinni bizonyos részeit, új bejáratot nyitni, és főleg: a piramis. A párizsiak ájuldoztak, hogy őrültség és stílustalanság, Laclotte kitartott I. M. Pei terve mellett. Néha nem baj, ha a múzeum igazgatójának merész és jó ízlése van: a Louvre ma sokkal jobb hely, mint amikor először jártam ott. És még féleszű regényírók is azt mondják, hogy ott van elrejtve a Szent Grál. Vagy Rosslynban? Ezt már tényleg elfelejtettem.

Csak azért mesélem mindezt, mert augusztusban meghalt Michel Laclotte, 92 éves korában. Érdekes lehet azért úgy nézni Párizsra, hogy „az én városom”.