Mindjárt hetvenéves lesz Sting, egészen pontosan október 2-án. Nem tudom, megünneplik-e széles e világon, vagy a hetven popzenésznél már végképp nyomasztó kor. Mick Jagger azt mondta, nem akarja hatvanévesen is a Satisfactiont énekelni, aztán mi lett belőle. Paul McCartney is mintha a 64. életévet jelölte volna meg előzetesen a popság felső határának, amikor kopaszon azon töri a fejét az ember, hogy szükség van-e még rá, aztán csak nem hagyja magát azóta sem.

Meg aztán a másik kérdés, hogy vajon mennyire popzenész még Sting. Elsősorban nyilván az, és az An Englishman in New York ismertségét aligha fogja túlszárnyalni a komoly kísérleteivel, de azért énekel ő Dowlandet is. Ez utóbbi pedig még Stingnél is vénebb, 1563-ban született.

Amikor kijött Sting reneszánsz lemeze, az ember egyszerre lelkendezett és ódzkodott, egyfelől csodálatos, hogy kezet nyújtanak egymásnak a századok és komponisták, te is dalokat írsz, én is azt csinálom, körülbelül ugyanazon a nyelven, és szeretik is az emberek. Másrészt azért ez a kiszőrösödött Sting-hang talán mégsem ideális eszköz, Barbara Bonney egyetlen sorba több érzelmet, színt, árnyalatot visz, mint Sting a teljes Dowland-életműbe.

Csakhogy. Ki tudja, milyen énekesek voltak a 16. században? Nem lehet, hogy épp azon az alapon voltak, mint a mai rockerek, jöjjön valami érdekesebb hangú gyerek vagy lány, aztán nyomja, ami kifér a légcsövön. Talán I. Erzsébet korának énekesei sem voltak sokkal képzettebb hangúak, mint II. Erzsébet popsztárjai.

Mondjuk mikrofon még nem volt, amennyi jött, annyi jött. De nem is a Wembleyt kellett beénekelni.