Szervezik Szicília-szerte a Keresztapa-túrákat, aki befizet, azt elviszik a film helyszíneire. Nemcsak itt zajlik, és nemcsak ezzel a filmmel, mintha Krakkóban is schindlerlistáztak volna, Arezzóban biztos, hogy volt Az élet szép-kirándulási lehetőség. Ezzel is lehet mérni egy mozi tartósságát. Vajon van még Dolce vita-buszozás Rómában? Az ember mindenesetre nagyképűen legyint, neki nincs szüksége amerikai filmekre ahhoz, hogy értelme legyen a szicíliai utazásának, különben is, micsoda őrült ötlet filmhelyszínekre látogatni. Aztán csodálkozni, hogy hiszen Corleone nem is Corleonéban van, hanem Savocában.

A nap végén utazói önelégedettséggel beül egy finom kis étterembe, megeszi a tésztáját, de olyat, amilyet még életében soha nem evett, házi vajjal, de a vajhoz valahogyan olívaolajat is adagoltak, nincsen rá szó, nincsen rá fogalom. Még mi kellene?

Talán egy cannolo. Csövecske. Ropogós tészta, ricottával töltve, nem szabad egy egészet, de egy pici talán nem árt meg. Ott piszmogok vele, mert enni nehéz éttermi módra, a tészta kemény, a töltelék lágy.Kezemben a villa, ha rányomom, szanaszét megy a ricotta, ha nem nyomom, csak kapirgálhatom a csőből a tölteléket. A pincér megszán, és kedves mosollyal mondja, uram, a cannolót kézzel szokás enni, ez a szicíliai hagyomány.

Visszamosolygok, és arra gondolok, hogy akkor don Altobello a harmadik részben nem azért falta a mérgezett cannolót olyan bőszen a Teatro Massimo páholyában, mert egy falánk sertés, aki nem bírt várni, hanem mert ez a hagyomány, ő még látta Szicíliát.

Jaj.

A nagyeszű utazó helyett egyszerre a hülye turista, mozista, keresztapista ül az asztalnál. Nincs mit tenni, ez a közös múltunk, ezek az emlékeink, a filmek, amelyeket még csak nem is szerettünk.