Régebben agyaltam azon, hogy ha tényleg annyira szeretem Edita Gruberovát, ha tényleg minden fellépése különleges ünnep, akkor miért nem hallgatom őt állandóan? Miért nem őt hallgatom állandóan?

Nem volt jobb válaszom annál, mint hogy az ember nem hordja állandóan az ünneplő ruháját. Hogy csodálatos biztonságot jelentett Gruberova létezése, éneklése. Van olyan, amit az ember ideálisnak gondol, van olyan, akiről a komponista álmodott, amikor megírta a darabot. És ez nem csak zenei ügyekben adott biztonságot, hanem az életre szólóan is. Létezik ez az emberi léptékkel mérhető tökéletesség, amit hallgatni olyan, mintha az ember beállna a zuhany alá. Tisztán vagy tisztábban jövünk ki alóla, kezdjünk elölről mindent, nincs elrontva véglegesen semmi.

Mindig csak őt sajnáltam. Vajon Gruberova kit hallgat, amikor ilyen élményekre vágyik? És mekkora teher lehet ezt a képességet vinni, itt (Pesten, Pozsonyban, Bécsben, mindenhol) vannak az emberek, akik ezt nemcsak megkapják tőlem, de el is várják.

Vitte a terhet, talán nem is volt számára teher. Olyan hibátlan technikával énekelt, hogy a hangja lényegében nem változott, nem öregedett, nem kopott. Szinte már komikus volt az össze nem illés, a hang rendületlensége és a test elkerülhetetlen öregedése között. Nem számított. Csak az éneklés számított, a hangtól volt ő hetven fölött is változatlanul ifjú hölgy, hogy csak a legutóbbi pesti élményeket mondjam, Lucrezia Borgia vagy Lammermoori Lucia.

Amikor mégis úgy döntött, hogy visszavonul, az ember tudta, nem azért, mert kénytelen, hanem mert nyilván egy kicsit élni is akar. Hatvan éven át szolgálta a hangját. A hangja is szolgálta őt, de most már meg kellene nézni, milyen az élet, ha az éneklés nem központi tényező. Ez 2019-ben volt.

Ki érti ezt? Lejárt a Jóistennel kötött szerződés?