Állok Kassán, a dómban, a főoltár előtt, elég közel lehet menni hozzá, mondjuk, hogy tisztes távolra, de hiába meresztem a szemem, nem látom, mi van rajta. A szobrokat még igen, Szűz Mária, és két Erzsébet, az övé és a miénk, mármint magyarországi Szent Erzsébet, de hogy körülöttük mi történik a táblaképeken, arról már halvány sejtelmem sincs.

Lehet, hogy a régi híveknek sokkal élesebb szeme volt, mint a maiaknak, vagy lehet, hogy azelőtt közelebb lehetett menni, bár alig hinném, hogy nagyon mászkálhattak volna azelőtt az oltár körül. Akkor mégis kinek készül az oltár?

A népszerű válasz az, hogy Istennek, hogy a készítők neki akartak tetszeni, aki mindent lát, és nem rövidlátóan pislog a nem is nagy távolságból. A kevésbé népszerű az volna, hogy a megrendelőnek, papok kérték, ők fizették, ők is látják pontosan és tisztán, mi van a képeken. Ebben megnyugodva eszembe jutott a jelenet Vajda Jánostól, az Egy honvéd naplójából, hallgatja a Kossuth-beszédet a Szervita téren, egy mukkot sem ért belőle, akkor még sem mikrofon, sem hangfal nem segített a beszélőnek és a hallgatónak. Mellette valaki a könnyeit törölgeti. Hát miért sír, bátyám, ilyen messziről nem is érti, mit beszél Kossuth. Érezni kell azt…

Talán nekünk is érezni kellene azt, mi van a képeken. Mi vagyunk az oltár szárnyai, de csak ha akarjuk.