Voltaképpen a művészettörténet elég rugalmas tudomány. Legalábbis ha a portréfestészetről beszél. Egy ideig az a csoda, az a nagyszerű portré, amely több, mint portré, nemcsak emberábrázol, de egy bizonyos embert ábrázol, el tudjuk dönteni, hogy szimpi vagy nem szimpi a császár, vennénk-e tőle használt autót, ha a hirdetést ő adná föl. Aztán jön Cezanne, és attól fogva nem számít a jellem és társai, csak a fények, színek, vonalak, és senki nem mondja, hogy na de kérem. Eddig azt tanultuk, hogy mennyire fontos a személyiség, most meg azt, hogy nem vagyunk más, mint felület, amelyen megtörik a fény.

Így lesz a szükségből erény. Valahogy Cezanne-nak nem ment a színes emberábrázolás, hát rávette a világot, hogy ne is keresse azt, amit úgysem talál, a portré többé már nem akar a bőr alá hatolni, az is épp elég érdekes, ami a felszínen van. Értem, elfogadom. Csakhogy.

Itt van ez a pici rajz. Cezanne. Annyira Cezanne, hogy nemcsak ő rajzolta, de ő is van rajta. És lehet, hogy épp az foglalkoztatta közben, miként válik fénnyé a papír maga, de azt nem lehet mondani, hogy a nézőnek nincs valami sejtése arról a személyről, akit a rajzon lát. Nem azt akarom mondani, hogy Cezanne-t nem foglalkoztatták az emberek, de saját maga bezzeg igen, hanem hogy ennek a képességnek, a vonalakkal való emberábrázolásnak nagyon is a birtokában volt. Nem is csak annak, hanem talán annak is, hogyan jellemeznek bennünket a testrészeink, szóval ha úgy illeszti a fejéhez a fülét, ahogy a bilihez a fogantyúját, akkor az valamit elárul róla.

Tudom, közben feltalálták a fényképezést, a portrénak nem kell többé dokumentumnak lennie, és ez biztosan szabadságot adott a festőnek, nem kell ragaszkodnia a látványhoz. Azóta már a modellek is szabadságot merítettek ebből, és senki nem néz ki úgy, mint az életben. Egy következő lépés, hogy már nem is a modell a modell. Én leginkább Paul Newman lennék. Vagy Marlon. Vagy Al. A végén talán el kellene jutnunk oda, hogy minden ember mi vagyunk.