Rising Stars a címe a Müpában is futó félig-meddig titkos koncertsorozatnak, amelyen, mint kitalálható, emelkedőben lévő csillagok lépnek föl. Ha jól értem; a nagy európai koncerttermek egymásnak ajánlanak tehetségeket, segítsük őket elindulni, nem bánjuk meg. A furulyaművész Lucie Horscht például a Concertgebouw és a Kölner Philharmonie ajánlotta, fogadják köszönetemet a távolból, még akkor is, ha, mint arra a műsorvezető, Tóth Endre is rámutatott, Lucie Horsch csillaga már túl van a fölkelésen, két CD is megjelent vele a Deccánál, hát mit akarhatunk még tőle.

Nem is tudom. Még több koncertet.

Hogy a végénél kezdjem: a ráadásdarab viszonylag normálisan indult, csembaló, hozzá fittyfiritty a furulyából, aztán egyszerre csak a művész dalra fakadt, egy olasz nyelvű, vidám kis valamit énekelt el szép hangon, majd fittyfirittyel zárt. Képzeljük el ezt egy hagyományos koncerten, jön a búval bélelt Grigory, eljátssza Beethoven három utolsó szonátáját, majd ráadásként elénekeli azt, hogy Volare, oho. Ami engem illet, nagyon bírnám, de kicsi a valószínűsége.

Mindenesetre jó tudni, hogy ezek a vidám, régi hangszeres idők nem múltak végleg el, ilyen élmények érhetik a gyanútlan hallgatót.

Egyébként is, furulya ide, blockflöte oda, nem egyszerű régihangszeres est volt, nyilván elsősorban az, Telemann, Couperin, Bach, és Anna Amália porosz hercegnő műveivel a középpontban, de volt egész kevés Kurtág, és a sorozat szabályainak megfelelően egy erre az alkalomra írott darab is, a finn Lotta Wennäkoski Arteria című műve, amely csodálatosan élt a furulya lehetőségeivel. Egyszerre két hangszeren játszani, az egyiket még a kettő közül is cserélgetni, orral fújni a hangszert, belefújni a fej tetején lévő résbe, és még közben érthető zenét játszani meg se kottyant Lucie Horschnak, mi meg csak ájuldoztunk meg élvezkedtünk, és még azt is megéltük, milyen az, amikor az annyira kortárs, hogy a teremben jelen lévő komponistának nagyobb sikere van, mint a barokk mestereknek.