December van, indul a Diótörő-szezon, mintha az egész világ megőrült volna, hogy Csajkovszkijt játszhasson. Az egész világ, kivéve Berlint, ahol idén elmaradnak az előadások, legalábbis a Berlini Állami Balett idén nem játssza a darabot, mert úgy érzik, hogy most épp nem aktuális. A mű második feléről, a karaktertáncokról van szó, hogy túlságosan sztereotip módon ábrázolja, leginkább az ázsiai embereket, fehérre púderezett, harcsabajszú selyempasasok billegnek fölemelt mutatóujjal.

Talán igazuk van. Amerikában egy lépéssel mintha már előrébb járnának, az előadásokat megtartják, csak a koreográfiákon igazítottak, mondjuk selyemszalagos táncot illesztettek be, ahogy a harcsabajszokat sem ragasztgatják már.

Aki látta a Szakíts, ha bírsz! című Jennifer Aniston-filmet, talán emlékszik, a boldognak tűnő pár első veszekedésekor rögtön a balettot emlegetik, hogy a férfi miért nem megy el balett estre a nővel. Utálom a balettot. Harisnyanadrágos férfiak ugrabugrálnak, mint valami középkori technóban. Azóta is gondolkodom, hogy vajon nem a Diótörő-e minden bajunk okozója. A lányok remélhetnek, hogy eljön értük a szőke herceg, ha nem is fehér lovon, de fehér gatyában. Lehet, hogy csak álmukban, de onnét kezdve tudják, hogy van kit várniuk. Csakhogy nem minket várnak. Vagy akiben kétely van, próbáljon meg egyszer jégernadrágban megállni lábujjhegyen, és nézzen közben a tükörbe.

Nem minket várnak. Ámbár most lesz egy berlini évjárat, ahol talán mégis.