1978-ban voltam először rock koncerten, az Omega játszott Balatonlellén (vagy akkor talán épp Boglárlellén). Némi önfeláldozást követelt az esemény, mert vonatok már nem jártak a koncert után, haza kellett sétálni Szemesre, de azért megérte. Ámbár néhány hónap múlva kiderült, hogy nagy tapasztalatomat a kalapom mellé tűzhetem, a menő fejek már nem is Piramisra járnak, hanem P. Mobilra. („P. Mobil a legjobb, P. Mobil a legszebb, mindenütt csak ezt vedd. Ha megtudom, hogy mást veszel, akkor omegás leszel, s az omegás mind vesszen el.”) Néhány hét múlva meg már a Beatrice hódított, zajlott a popzenei élet. Hanem azért Kóbor…

Valamiért mindig imponált az önazonossága. Nemcsak az, amit Nemes László, a road írt a könyvében, hogy a régi sztárok között Kóbor az egyetlen, aki eredeti hangnemben énekli a dalokat, de mondjuk az olyan elejtett félmondatai is, hogy „nekem még életemben nem volt zakóm”. Ez mennyire klassz dolog, még akkor is, ha az ember, ha nagyon keres, talál régi képeket, ahol még öltönyben kellett föllépni a zenészeknek. De az egészben mégis van valami egészséges életszemlélet, vannak a zakósok, és vagyunk mi. És végig lehet csinálni így az életet. Mondjuk a Kossuth-díjat mégis valami zakószerűségben vette át, de ez is tanulság: a korral megmarad a rock and roll, a díjjal nehezebben.