Nem akarok nagy szavakat szavalni, de ez a koncert olyan volt, de tényleg olyan, amilyenre az ember vágyik, ha elindul a téli estébe. Viszonylag váratlan helyről jött, a Concerto Budapesttől, és nem volt talán olyan könnyű felismerni, mert az első részben Eötvös Péter műveit játszották. Látta az ember az odaadást, meg tényleg a szerző vezényelt, úgyhogy feltehetően az szólt, aminek szólnia kellett, de összehasonlítási alapom nekem nem volt: most hallottam először A szirének énekét és az Alhambrát is.  Hogy Baráti Kristóf szépségesen hegedül, az azért így is egyértelmű volt.

Furcsa módon mind a négy elhangzó darabnak volt valami normális címe, már olyan, amiről nehéz eldönteni, hogy segít-e vagy árt, nem az történik-e, hogy amíg hallgatjuk a zenét, megpróbálunk képeket idézni föl. A második részben az Egy faun délutánja és az Ibéria szólt. De ezt legalább lehetett ismeri… - Épp ez a lényeg: nem lehetett ismerni. Nem tudom, nem félreérthető-e, de azt érezte az ember, hogy a Faunt az esetek többségében eltakarja előlünk a szépsége, hogy a nagy és pompázatos zenekarok a nagy és pompázatos karmesterekkel belefullasztják a művet a bukolikába és a reszketeg levegőégbe. Holott ez mégiscsak zenemű, van saját logikája, van tagolása, van olyan értelmezése, amelyben a két csengettyű nem pusztán szín, jelzés, hogy na, mindjárt vége, hanem mintha erről szólna a mű, hogy jutunk el idáig, csing, csing, csönd.

Az első szám volt A szirének éneke, az ember a kezdéskor próbál még humornyik lenni, és azon eszeskedni, hogy nem tudom, milyen lehetett az igazi szirének igazi éneke, de biztosan nem Eötvös Péter írta. Egyébként is mennyire nagyratörő cím ez, mintha valaki deklarálná, hogy azt a művet tudja és akarja megírni, amelynek nem lehet ellenállni, oda kell kötözni a hallgatót az árbóchoz (újabb tréfálkodási lehetőség). Egy vagy két perc kell hozzá, amíg azonosítani tudom magam: nem vagyok Odüsszeusz. Csak valamelyik társ, aki nekifeküdve evez, fülében csordultig a viasszal.