Van egy karácsonyi népének, amiről valamiért már tudtam, hogy nem népének, és nem is a századok messzeségébe vész a keletkezése. Fel, nagy örömre, ma született – így kezdődik, és Gárdonyi Géza írta. Azt hittem, csak a szövegét írta, de nem, a dallam is tőle való. Gárdonyi muzikális lélek és muzikális test is volt, hegedült és orgonált, és ezek szerint zenét is szerzett.

Utólag, persze, gyanakodhatott az ember, hogy nem a nép nevezi az egyszerű pásztort egyszerűnek, ahhoz már kell némi világban jártas öntudat, hogy rálásson a szerző a pásztor egyszerű voltára. Csak azért jövök épp ezzel a sorral, mert a népének egyik sajátossága, hogy az ember örül, ha sorokat megért belőle. Sokan énekelnek, és nem foglalkoznak különösebben a szöveg érthető előadásával. (Miért, ha foglalkoznak, akkor mi van? Vajon ki érti, mit énekelnek operaénekeseink a minap föltett karácsonyi énekben?) Az egészben az az érdekes, hogy a Fel, nagy örömre, mint az M. Mester Katalin kutatásaiból kiderül, valamilyen szinten mégis népének, Gárdonyi szövegét csiszolta a hétköznapi értelem, hogy ne mondjam, az egyszerű, de dalos kedvű pásztor. A kutatások szerint ugyanis Föld, nagy örömre volt eredetileg a kezdősor, majdnem akkora a változás, mint a Nemzeti dalban, ahol Rajta magyarból lett Talpra magyar. És a kedvenc sorom (ez is olyan, amit legalább értek) is változott. Ma azt éneklik, hogy „rá meleget a marha lehel”, de Gárdonyi valószínűleg azt írta, „rámelegít a marhalehely”.

Még nagyon fiatal volt, tizennyolc éves.