Vigalom völgye

Ez is az öregedés előnyei közé tartozik: már nem is tudom, hányadik Haydn Teremtést látom-hallom újév napján, Fischer Ádám vezényletével. Már úgy értem, az hátrány, hogy nem tudom, hányadik, tavaly nem volt, és egyszer az Évszakok ment, amikor Fischer Ádám épp a Metropolitan Operában teljesített szolgálatot, mindenesetre sokadik. Volt nagyon nagy zenekarral-kórussal, volt kicsivel, volt régi hangszerekkel, és modernekkel. Volt két részben, és volt már egyben is, nem büfézni jöttetek alapon. Most épp kicsi apparátussal ment és modern hangszereken, egy részben. Nagyon, NAGYON és még annál is szebben.

Van A teremtésnek egy kellemetlen pontja, amikor az első emberpár társalog énekelve. Ahogy mondani szokás, efölött már eljárt az idő, asszony, gyere a keblemre, és kövess, férfi, megyek a kebledre és követlek. Hát, ugye, 2022-t írunk, ilyesmit nem illik mondani, de mit lehet csinálni, ha egyszer ezt a szöveget zenésítette meg Haydn, mégsem cserélhetnek a szereplők, az asszony mégsem mondhatja, hogy keblére és kövesse Ádám, még ha tudjuk is, amit tudunk. Nehéz ezzel a résszel valami okosat kezdeni.

Nehéz, de nem lehetetlen. Most például az történt, hogy az oratórium harmadik részére a bariton Konstantin Krimmel átsétált a pódiumon, a jobb oldalról a balra ült, a szoprán Mojca Erdmann mellé. Eddig angyal voltam, most már ember vagyok, ura, parancsolója és vezetője ennek a szoknyás teremtménynek. Mojca Erdmann pedig csak énekelt, énekelt, de amikor oda ért, hogy vezess, és én majd engedelmeskedek, akkor éneklés közben a férfi karjára tette a kezét. Aha. Ahogy azt Móricka, meg Josephka képzeli. Egy hangot sem adott hozzá, egy hangot nem vett el abból, amit Haydn írt. Mégis tudta az ember, hogy azért ez nem lesz olyan egyszerű.

Tudjuk, mi lett belőle, de ilyenkor mégsem a földi siralomvölgyben érzem magam.