Szép, szép, szép, még annál is szebb koncertet adott a Krilov-Knyazev-Luganszkij trió, három elszállt orosz zenész, vagyis inkább kettő, Luganszkij egyébként teljesen normálisnak néz ki. De a két kolléga! És ahogy egységben az erő alapon nekiugrottak Brahms c-moll triójának, hogy rögtön tudjuk, ez most nem játék. Brahms hazatért, hiszen a három trióból kettőnek Pesten volt a bemutatója, közben úgy van otthon, hogy az ember emeli a szemöldököt: a Müpában? Tényleg? Nem lesz tele.

Félig sincs tele, pedig akik végigülték Barenboimék Mozart-estjét, igazán megérdemeltek volna erre egy ingyen belépőt: ilyesmire gondoltunk, és ugye, hogy lehet ekkora teremben is nagy hatással kamarazenét játszani.

Az a furcsa, hogy hármuk közül a legismertebb, Nyikolaj Luganszkij volt a legkevésbé formában, talán az akusztika is őt hátráltatta leginkább, de mellette a két vonóbajnok, Krilov hegedűn, Knyazev gordonkán, Brahmsszal társalkodó szemüveges vademberek. Mindketten ugyanazzal a hevülettel, de mégis egészen más alapállásból muzsikáltak, Krilovban végig volt valami játékosság, cifra ciráda, Knyazev meg mintha folyton elborult volna, nincs derű, amire ne jönne ború alapon. De nem ilyen Brahms? Mármint ilyen is meg olyan is, meg fegyelmezett is, mint Luganszkij, három ember kell hozzá, hogy eljátssza azt az egyet, aki a triókat írta.

Végig fölfelé. Ez a másik élmény. Bevadultak már az első hangoknál, mégis egyre intenzívebbek lettek, ahogy a H-dúr trió lassú tételében megállítottak, de legalábbis meglassítottak mindent, most élsz épp, itt és most, örülj. Aztán a ráadás megint a C-dúr trió Scherzo-tétele volt, az izgatott első rész után a tétel középrésze lelassul, lírai, fölfelé szálló dallam, és Krilov pontosan úgy, ahogy a koncert első félidejében, megint elmosolyodott, és az égre nézett. Jó, az égre biztosan nem, vagy a Müpa mennyezetére, vagy azon messze túl. Csak tudnám, kit látott.