Nem az a Lölő, hanem a francia, Francois Leleux vitt el bennünket Skóciába, vagyis épp ez a probléma: nem vitt el. Pont a koncert címét adó darabok nem hatottak élményszerűen, de szerencsére nem voltak megakadva a Nemzeti Filharmonikusok sem Skóciával sem Mendelssohnnal. Francois Leleux ugyanis oboista is, nemcsak karmester, és annak, vagy talán inkább zenésznek abszolút kiváló. Lendületes, érdekes, vagány, és ha sziszegve is, de menő kadenciákat fúj a Mozart-oboaversenyben, és még arra is képes, hogy vezénylésszerű mozdulatokat tegyen, kezében a hangszerrel. Ha csak ennyi volna a koncert, rossz szavunk nem lehetne.

Így se nagyon van, csak Mendelssohnért emelnék szót. Az ember hajlamos azt hinni, hogy Mozart mellé csak Beethovent vagy Bachot illik műsorra tűzni, minden egyéb zeneszerző úgy jár, hogy szép tőle az igyekezet, de nem ugyanaz a kategória. Pedig Mendelssohn az adottságokat illetően ugyanaz a liga, a tizenhat éves Mozart nem írt annyira összetett zenét, mint az ugyanannyi idős Mendelssohn, aki akkor már túl volt a Szentivánéji álom nyitányán. A párosítás tehát jó, csak ezt be is kell bizonyítani.

Hogy gyorsan gyilkoljam le a tanulságot: Leleux jobb szólista, mint karmester. Ez a félmondat viszont már annyiszor hangzott el a Nemzeti Filharmonikusok vidékén (mindegy, hogy joggal vagy jogtalanul), hogy szégyellem is mondani.