A jó sorsom Szekszárdra vitt, és ha már ott az ember, megnézi a híres szülött házát. Több híres szülött is van, de Babitsra gondoltam, nem mintha az ilyen jellegű megrendülésekkel el lehetne számolni. Ennél az asztalnál ette a bablevest. Ebben a székben találta ki, hogy „fehér gyászát felölti Irisz”. Én meg ebben a székben olvastam először, akkor azt is kiállítsam?

Minden cinizmus ellenére úgy mászkál az ember a régi házban, hogy tudja: most valahol van. Csodálkozik, hogy minden mennyire kicsi, ezek a Babitsék mind ekkorák voltak? Úgy írt, hogy sétált a két szoba között, de egy mai, többé-kevésbé átlagos termetű férfi nem tudna ott sétálni, mert beleverné a fejét a szemöldökfába. És a bútoroknak is mennyire rövid a lába, rájuk kell guggolni. Mintha ez volna Babits, mikromenedzselés, ahogy ma mondják, napokig rágódni azon, hogy jó rím-e a gipszre a ripsz. És ebből építeni ezt az életművet, regények, fordítások, versek, versek, versek. Nem érti az ember, hogyan csinálta, de most jobban nem érti, és még jobban csodálja.

Kis tárlókban elhelyeztek néhány verset, amelyek a házhoz köthetőek. Az Örökségemet, ami olyan ártatlanul indul, mintha Kosztolányi írta volna, aztán átkozódásba fordul, miattatok lettem aranyeszű és lelki nyavalyás.

Harangjátékba kezd, ha lépsz, a vén pohárszék,
hol néhány csöpp szobor, üvegből a király,
s Erzsébet, drága hölgy, királynők gyöngye, áll

Annyira igaz, amit ír, hogy ott a vén pohárszék, és benne a két csöpp üveg.