Ötvenéves a Berlini Filharmonikusok 12 csellistája, vagy nem is tudom, hogy kell ezt mondani, nem a 12 csellista ötvenéves, hanem az ezt a nevet viselő formáció. Ötven, azért az sok, nem rengeteg, de egy önálló kamaratársulat ennyi idő alatt már kialakíthatott magának arculatot, műsort, ezt játsszuk és ezért. Két út is kínálkozik. Az egyik a kulturpesszimistáké, hogy zenekarra már mindent megírtak, amit lehet és érdemes, és fölösleges tovább versenyezni a nagy B betűsökkel, Bachtól Bartókig, ha új zenét akarunk, új formációkra van szükség. Itt ez a 12 csellista, garantált minőség, hiszen a világ egyik legjobb zenekarában játszanak, jöhetnek a nagy muzsikák. A másik út talán még kulturpesszimistább, a zenélés mégis üzleti vállalkozás, valami olyasmivel kell masszírozni a közönséget, aminek örülnek, vicces darabokkal, feldolgozásokkal, és akkor cselló is meg öröm is a hangverseny, emelt profil, de közben mégis filmzenéket hallgatunk.
Az, hogy ötvenéves a formáció, elég egyértelműen jelzi, hogy megtalálták a maguk útját és közönségét. Nincs is nagyon mivel vitatkozni, bár néha azt érzem, hogy jó volna, ha történne is valami zenei értelemben, mert ebbe a cselló King’s Singers élménybe bele lehet fáradni. Bele lehetne, de tényleg nagyon szépen játszanak a fiúk (majdnem mind fiú, egy lány van köztük), és nem járunk ilyesmire minden héten kétszer. Soha nagyobb bajunk ne legyen.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.