Nyilván mind megbuggyanunk, csak idő kérdése, legfeljebb a később születettek egy ideig örülhetnek, hogy nem annyira buggyantak, mint ősapáik, de őszintén meg vagyok döbbenve Tolcsvay László bánatán. Mert hogy el van kenődve, amiért a Nemzeti dal új videoklipjében azt éneklik az új márciusi ifjak, hogy ó, je, a magyarok istenére esküszünk.

Örülj neki, Laci bátyám.

Valamiért mindig azt hittem, hogy a popzene fiatalon tart, és nem fogják azt hinni a gitárnyúzók, hogy ők most az új Beethovenek. Nem is úgy írták meg ezt a zenét, hogy ahhoz nem szabad hozzányúlni, nem is úgy adták elő, hogy abba ne lehessen beleénekelni hogy je. Mondhatni, ez az egyik különbség Beethoven és Tolcsvay László között: az egyikük igyekszik minél pontosabban leírni a zenét, a másik ad valami vázlatot, amihez hozzájön a pillanat heve, az előadó ötlete, lendülete, vérmérséklete, modora. A Nemzeti dalhoz illesztett dallam voltaképpen nem a szöveg megzenésítése, ahhoz ez kevés, mert a szöveg önmagában sokkal több, tágasabb, szebb, eljut a felkeléstől a domboruló sírokhoz, azt nem lehet megúszni ezzel a pampararam – pampararam dudorászással. Abból nem lesz forradalom. Ámbár lehet, hogy az ó, jeeeeből sem, de hát mit van mit tenni. Lehet, hogy Petőfi sem kapna Kossuth-díjat idén márciusban.