Pihent agyú ötletnek látszik Zeffirelli-kiállításra menni Firenzében, mintha az ember már tényleg mindent látott volna, amit a város kínál, pedig dehogy. Meg mit is lehet kiállítani egy rendezőből, a munkáit nem nagyon, vagy akkor filmek és operaközvetítések mennek szobáról szobára? Rendben, díszletek vagy jelmezek is lehetnek, vannak is, elég imponáló, amilyen műgonddal készítették el a londoni Turandot ruháját az első felvonásban, pedig ott csak annyi szerepe van a császár lányának, hogy megjelenik, és tesz egy elutasító mozdulatot. Erről a Turandotról még közvetítés sem volt, nincs a műgondra magyarázat, közönségszem nem láthatta a hímzéseket a ruha ujján, de az énekes maga érezhette, mennyire fontos, hogyan teszi meg azt a mozdulatot, ha ennyi pénzt és időt fordítottak a ruhájára. Vagy olyan ez is, mint a Notre-Dame faragásai a tetőn, a Jóisten látja, és az épp elég?

Ilyen magvas gondolatokkal mentem szobáról szobára, néha ábrándosabbakkal, hogy azért egy Otello a Scalában, Domingo, Freni, Cappuccilli, vezényel Carlos Kleiber… Romeo és Júlia Londonban, Judi Dench volt Júlia, egy olasz előadásban meg Giancarlo Giannini volt Romeo, nincs izgalmasabb a tegnapi színlapnál.

Volt egy kép, Zeffirelli három Michelangelo-szobor között ül, jobbján az Alkony, balján a Hajnal, mögötte meg Lorenzo Medici. Tegnapelőtt én is ott voltam, de nem engedtek odaülni.