Visszatérés Velencébe

Normális halandónak is nagy dolog újrajönni, és mindig ki is találnak valamit Velencében, ami ürügy lehet. Jaj, ezt még nem láttam, ez most új a régiben, úgy értem, elkészült valami, lebontották az állványokat a torony körül. Vagy megnyitották a Procuratie vecchiet, a Szent Márk téren, ha szemben áll az ember a templommal, akkor a bal oldali palotasort. Viszonylag sokat kellett várni rá, ötszáz éve volt zárva, most újra használják, többek között arra, hogy Louise Nevelson műveit mutassák meg benne.

Mert hogy művész halandónak még nagyobb dolog visszatérni Velencébe. Louise Nevelson 1962-ben állított ki a biennálén, ő volt az amerikai pavilon, fekete és arany environmenteket mutatott, vagyis egész termeket rendezett be, kicsit úgy, mintha lakásban volnánk, úgy értem, polcszerű dolgok álltak a fal mellett, de totemoszlopok is, ami együtt, főleg az amerikai pavilonban, éjszakai városképekre, felhőkarcolókra is emlékeztetett. Nem tetszett mindenkinek, de fontosabb, akinek tetszett, mint akinek nem, Giacometti elismerően írt Nevelsonról.

Ha megérhette volna a mát. Mert Nevelson is panaszkodott, hogy nem mindig veszik komolyan a művészetét, mégis nő, mit akarhat egy ilyen kék- vagy feketeharisnya művészkedni a szemetesből kikapart tárgyakkal, amelyekből szobrokat, képeket ragaszt, csavaroz. Még csak nem is ő csavarozza, van egy film a kiállítás végén, Nevelson már öreg, mint valami Psota Irén, bekötött fejjel, erősen hangsúlyozott szemmel, cigarettázva utasítja a szakembereket, hogy egy hüvelykkel följebbre csavarozzák azt a fémlapot.

Nem érhette meg, 1899-ben született. De dicsőségben tér vissza, nő, a család Ukrajnából menekült Amerikába, és hasznosítja vagy újrahasznosítja, amit mások kidobnak, az lesz az ő kezében, az ő agymunkája által műtárgy, kincs, becs. Behódolt neki a világ.