Bele vagyok esve Puskinba, pont úgy, mint kamasz koromban, ami, ennek megfelelően, nem jelenti az életmű mély és alapos ismeretét, csak valami rendetlen lelkendezést, hogy hogyan is lehet valaki ennyire tehetséges és sokoldalú, és bármi, amihez nyúl, az rögtön a legmagasabb szintre kerül, és mindennek mennyire messzire nyúló a hatása. Hogy mást ne mondjak, orosz opera sem volna Puskin nélkül, hiszen az ő történetei alapján írták az Anyegint, a Pikk dámát, a Borisz Godunovot, Az aranykakast, a Ruszlán és Ludmillát, a Mese Szaltán cárrólt és a Mozart és Salierit. Mit nem? A Hovanscsinát.

Annak a régi kamasz rajongásnak köszönhetem a mostani olvasmányt. Amikor a könyvet megvettem, körülbelül biztos voltam benne, hogy soha nem fogom elolvasni, Cikkek, tanulmányok, napló a címe, és csak Puskin miatt mentem vele a pénztárhoz, legyen meg. Meg nagy lehetőség is volt, épp fél áron árulták a régen boltban lévő könyveket, és ezt a vászonkötés fél árán számolták, pedig bőrkötésű. Aztán eljön az idő, újraolvastam a Kapitány lányát, és annak jegyzeteiben sokszor hivatkoznak arra, hogy Puskin írt egy tanulmányt is a Pugacsov-felkelésről. És az ember nyakig merül még csak nem is a történelembe, de a mostani mindennapokba, hogyan lehet országrészeket ajándékozni, mi is a gyakorlatban a damnatio memoriae, amikor Pugacsov emlékét úgy akarták eltörölni, hogy folyóknak változtatták meg a nevét, a Jaikból így lett Ural. És találtam egy ilyet is. Télen háborúztak Pugacsovék, aztán jött az olvadás, előkerültek a holttestek a jég alól. Egy öreg kozák asszony mindennap a Jaik partján bolyongott, kampós botjával a parthoz húzta a tetemeket, és közben így szólott hozzájuk: „Nem te vagy az, gyermekem? Nem te vagy az, Sztyopuskám? Nem a te fekete fürtjeidet mossa a hideg víz?”, és amikor meglátta az ismeretlen arcot, szelíden eltaszította a testet.

Még fél éve is azt hitte az ember, hogy ez csak literatúra.