Nem mondhatom, hogy nagyon föl lettem volna készülve az élményre, amit a Katinka film jelentett. Inkább kicsit sem. Nézzük meg, ha már leforgatták. Ha már, mint a sport iránt csak mérsékelten érdeklődő ember azt gondoltam, hogy persze, nagyon helyes, ha leforgatják, de nyilván nem nekem. Körülbelül annyit tudtam Hosszú Katinkáról, hogy mindig nyer. Ha meg nem nyer, akkor mindenki hőbörög, hogy miért nem. Ez a sikeres sportolók sorsa. A sikertelenekről pedig nem készítenek filmet.

Tényleg, mi lehet egy ilyen filmben? Katinka úszik. Közben járja a világot, de hiába, mert az úszómedencék körülbelül egyformák, legalábbis ránézésre. Ő meg úszik, gyötri magát, aztán bevágják majd a döntőt, remélhetőleg neki is jutott olyan sportriporter, aki szállóigét kiabál izgalmában. Ússzál, kicsi lány. Ja, az nem ő.

Aztán a film alatt egyre többször jut eszembe Balczó András. Meg Kósa Ferenc Balczó-filmje. Már csak a címe miatt is, hogy Küldetés. Mert pont ezt látja az ember Hosszú Katinkában, valaki, akinek küldetése van, aki fölismeri, hogy mi az a küldetés, és aki nemcsak felismeri, de teljesíti is a küldetést. Pedig négyszer kell hozzá elindulni az olimpián, hogy aranyérem legyen belőle. Igaz, akkor már rögtön három.

Küldetettnek lenni nem valami kellemes dolog. Amit mindenki fel tud fogni belőle, az az, hogy 3 óra 28-kor már a reggelit kell készíteni. Ami a fizikai terhelést illeti, az felfoghatatlan.  

Egy bizonyos kor felett az embert jobban érdeklik a vesztesek, a másodikok és harmadikok, akik ugyanazt az edzést végzik, és mégsem bajnokok. Azt soha nem gondoltam volna, amit Verrasztó Evelyn mond, hogy Hosszú Katinka nekik is nyert, hogy legalább neki sikerült, az is öröm lehet. Ha túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, akkor az a válasz, hogy ez talán tényleg csak egy film. Mindenesetre holnap lemegyek az uszodába. Talán még nem késő.