Akiknek volt időnk megszokni, hogy május 30 kötött program, este születésnapi Kocsis-koncert, azoknak aligha lesz idejük megszokni, hogy felszabadult az esténk. Koncert van, Kocsis nincs. Van, aki úgy emlékezik, hogy csak azért is elmegy, van, aki úgy, hogy nem megy. Én éjfél után vele kezdtem a napot, a Lúdanyó meséivel, és, persze, ott ragadtam már a lemez következő számára is, Brahms Változatok egy Haydn-témára.

Mit is szokás mondani? Emléke szívünkben örökké…? Sokra megyünk vele. Lehet panaszkodni, hogy egy ekkora zenész-élet elfér egy kisebb méretű dobozba, legalábbis a fele, a Philipsnek fölvett felvételek, a másik fele az egyelőre el nem készített Hungaroton-dobozba, de nem mondhatom, hogy már földolgoztam mindent, már olyan alaposan ismerném az életművét, hogy újat nem mond nekem senki és semmi.

Hetvenéves volna. Nem tudom, hol lenne az ünnepi koncert, ő maga hogy nézne ki, lenne-e szemüvege, vagy úgyis mindent tud fejből, nem érdemes bíbelődni a kottafejekkel. Mi lenne a műsor, vezényelne vagy zongorázna? Nekem ma zongorázik, Ránkival.  

Ami az életmű intézményi részét illeti, hááát…  Ez a Nemzeti Filharmonikus Zenekar nem az, amivel ő dolgozott, de lehet, hogy az ilyesmit sehol sem lehet megőrizni, megverem a pásztort, és szétszélednek a nyáj juhai. Megverte a pásztort, ami azt illeti, elég alaposan, ő tudja, miért.  

Abbahagyom. Csak azt akartam mondani, hogy gondolunk rá, meg szeretjük. Meg hallgatjuk is. Annak talán örül.