Napra pontosan meg tudom mondani, mikor hallottam René Papét először énekelni. Nem azért, mert olyan kiváló az emlékezőtehetségem, hanem mert nagy, ünnepi alkalom volt. Mozart halálának kétszázadik évfordulóján a Requiemet játszották Bécsben, a Stephansdomban, Solti vezényelt, és Arleen Auger mellett szépreményű fiatalok énekeltek, Cecilia Bartoli, Vinson Cole és René Pape. Kicsit több, mint harminc éve történt, és azóta várom, hogy Pape egyszer valami nagyot gurítson. Mert hallottam élőben is, lemezen is, koncerten is, Metropolitan-közvetítésben, és mindig jó, nincs abban semmi hiba, csak azt nem kapja meg tőle az ember, amit egy énekes fenoméntől várna: a hang megdöbbentő voltát, az értelmezés soha nem látott mélységeit, valami borzongást, hogy egy teremben vagyunk valakivel, akiből ilyen gurgulák jönnek elő.  

Tegnap énekelt a Müpában, de nem tudtam elmenni. Szóval ha tegnap bizonyított, akkor elmondhatom, hogy igazán peches vagyok.