Nem tudom pontosan, miért is ment olyan nehezen, egy fejezetet olvastam, aztán inkább valami mást, akkor megint egy fejezet, így eltartott legalább egy hétig, mire végigolvastam a Vasarely regényes évszázadát. A fordítás? Hát igen. Csakhogy Vigh Árpád fordította a könyvet, aki a hivatalos Vasarely magyar hang, most meg mintha egy fordítóautomata mondatait olvasná az ember. Meg, persze, ezt a szível – szívlel problémát is megfelelően kellene kezelni.

De mégis, mi a baj? Az egyik szerző Pierre Vasarely, akinek első kézből valók az élményei, bár látszik, hogy valamivel nagyobb élvezettel beszél az Olympique Marseille Bajnokok Ligája győzelméről (gólszerző: Basile Boli). Szép lassan azért kiderül, mennyi terhet kell cipelnie a könyvnek. Beszélni az unokáról, beszélni a fiúról, Yvaralról, aki szintén művész, csak érthető módon árnyékban maradt. Beszélni az alapítványról, a jogi procedúrákról, amelyek senkit sem érdekelnek, vagy legalábbis azokat biztosan nem, akik Vasarely regényes évszázadáról szeretnének olvasni. És, persze, beszélni kell Vasarelyről is, megpróbálni elhelyezni a művészet 20. századi történetében, amennyire látom, sikerrel, hiszen a könyv első megjelenése óta legalább három nagy Vasarely-kiállítás volt Európában. Tudatosítani, hogy Vasarely nem valami mellékösvény, nem optikai csaló, nem hűtőmágnesek és telefontokok tervezője, hanem festő, igazi festő. Akkor is, ha érzi az ember, hogy emögött rengeteg pénz van, nagyon nem mindegy, hogy ezek a képek festményként vagy érdekes optikai kísérletként mennek át a köztudatba.

Annyi terhet cipel ez a nem egészen háromszáz oldal, amennyit a szerzők nem bírnak hordani. Mindegy, a kérdésük jó: mihez kezdjünk Vasarelyvel?