Fókabőr

Télen még nem voltam Riminiben, de márciusban már igen, és tényleg, olyankor is gyönyörű, tengerpart, Fellini, Piero della Francesca, ókori híd, Francesca és Paolo, diadalív.

Ez mind nem szerepel Ulrich Seidl filmjében, pontosabban a tengerpart igen, köd, pálmafák hó alatt, és ott mászkál a görbe lábú hős, Richie Bravo, fókabőr kabátban. Vagy föllép, énekel buszos turistáknak, akiknek nem szóltak, hogy tél van, vagy pénzért boldogít idős hölgyeket, akik még reménykednek, hogy az élet nekik is tartogat valami boldogságot. Látszólag arról szól a Rimini, hogy ezek a szegény, öreg emberek hogyan csapják be magukat, elhiszik, hogy szépek, érdekesek, vonzók. Tényleg becsapják magukat, de furcsa módon ettől tényleg szépek és érdekesek lesznek. Richie Bravót nem lehet túlfizetni.

Ennyi ronda dologból is lehet szép filmet csinálni, anélkül, hogy hazudni kellene, vagy legalább valami kis reménysugár csillogna a pálmafák csúcsán. Nem tudom, mi a titok. Talán a főszereplő Michael Thomas, dagadt, tetovált osztrák barom, az atlétatrikóra vett bundában, de betölti és kitölti a vásznat, énekli az idétlen slágereket, mein Winnetou, ebben van kis belső humor is, mert Michael Thomas tényleg játszotta Old Shatterhandet a Karl May Ünnepi Játékokon. Ami még megdöbbentőbb: egyszer még a Scalában is föllépett, Riccardo Muti vezényletével, A varázsfuvolában. A következő Ulrich Seidl filmet talán majd róla forgatják.

Mert ez is a lényeg: nem lehet tudni, hogy fikciót nézünk, vagy valóságot. Persze, fikciót, megírt történetet, megírt szereplőkkel, de vajon Hans-Michael Rehberg valóban ennyire rossz állapotban volt, vagy csak játszotta? A stáblistán kiírják, hogy a filmet az ő emlékének ajánlják.